Nagy találkozások



Miki invitálására, hogy a kialakult feszültséget oldja, elmentek kilencen, kilenc olyan ember, akik még hisznek a mesékben, akiknek fontos a DVTK, akik még gyermeki lelkükkel azt hiszik, ez az egész cirkusz értünk van.

A közeljövőben a tulajdonos tart szurkolói szeánszot. Ilyen időket élünk. Gondolom, hasonló okból, mint Miklós barátunk, ha nem is önszántából, bár emez sem tűnt spontán vállalásnak, a cél ugyanaz lehet: a szurkolói békétlenség csillapítása. Hurrá!

Ilyen hely most a mi klubunk, illetve az övék! Békétlen. Csillapítgatós. Elöljáróban tisztázzunk azért valamit! A nagybetűs DVTK és a mindenkori klub érdeke a legtöbb esetben, a legkülönfélébb idők során a legkevésbé sem egyezett! Vagy ritkán igen. Ebből következően nem is ugyanarról a két fogalomról beszélünk, de a kettő közül különben is csak az első az. Mármint fogalom.

Amit mi szeretnénk, az egy sikeres - persze a mi, évtizedeken átívelő sorstalanságunk okán kialakult minimum igényeinkhez mérten sikeres -, de mindenképpen szerethető klub. Egy olyan, ahol minden happy. Egy olyan közeget, munkahelyet szeretnénk játékosainknak, edzőink, az alkalmazottak számára, ahova öröm bejárni. Egy olyan stadiont magunknak, ahova minden egyes alkalommal ünnep legyen belépni, ünneplőbe öltözve. Hát most kurvára nem ilyen a mi klubunk!

Ezzel szemben semmi egyéb sem számít, csak a költségvetés, ami indokolt is, ám mindenféle olyan eszköz megengedett, amely nekünk, DVTK szurkolóknak csak szégyenkezésre ad okot és ebben erősen benne van a nagy találkozásra készülő tulajdonosunk keze, vezetési stílusa, elvárásai. Innen nézve legalábbis így tűnik. Már az egyébként igencsak alacsony erkölcsi normákat magukénak tudó közeg emberei közt is terjed egy gyakran kimondott mondat : “Bárhova, de Diósgyőrbe nem!”.  Ilyen klub most(is) a miénk.

Csak néhány példa, amivel ezt kiharcolták maguknak. Nekünk. Volt itt olyan, hogy a klub a sajtóban hozta tudtára játékosnak, innen bizony mennie kell, a saját szakmai és egyéni érdekei ellenére el fogják adni, mert kell a pénz! Szemtől-szemben nem ment. Túl magas fizetésű edzőnek, játékosoknak távozniuk kellett, aminek következményei szintén méltatlan média üzengetések lettek. Amikért persze újra nekünk, szurkolóknak sült le a bőr a pofánkról. Minket sajnált le mindenki, mi lettünk az ügyeletes lúzerek, akik akkor is ott makukáznak a lelátón, ha a hátukon fát vágnak. Akkoriban még sokan védték közülünk a helytartót, akit azóta “előléptettek”, multi regionális utánpótlás képzési koordinációs maszatoló lett belőle, az én olvasatomban elnyerve méltó büntetését. Csak abban reménykedem, hogy nincs módja további károkozásra.

Volt, hogy a klub hivatalos honlapján edzőnk leprimadonnázott játékost, mert béremelést volt képe kérni új szerződése aláírása feltételeként. Mennie kellett, elintézték. Azóta a végrehajtó - aki jó ember lévén, azt hitte, jót cselekszik - sincs már itt! Aktuális arctalan kéz, akarom mondani hang, ocsmány módon telefonon mondott fel a jóhiszemű szakembernek, majd nem átallott hazugsággal megtoldott közleményt megjelentetni a hivatalos oldalon az afférról. Nincs kétsegem, az ő kávéja is oda van már készítve! Ilyen klub most(is) a miénk.

Harmadik éve cidrizünk a lelátókon, hogy vajon elkerüljük-e a kiesést? Mindent felülírhatna a jó szereplés, szemethunyva, lelkiismeretünket csitítgatva bizonygathatnánk magunknak, felejtve minden gazságot: első a klub! Persze tévúton járnánk, mert a lelkünket nem adhatjuk el az ördögnek önös, pillanatnyi érdekek miatt! Mi nem!

Nekünk a DVTK szent, mi nem egy idényben, de évszázadokban gondolkodunk! Az elmúltban és az eljövendőben. Aki ezt nem érti meg a klubházban, de azon túl is - hogy is mondjam csak, mert fogalmazhatnék árnyaltabban is -, az menjen a picsába!


Hajrá Diósgyőr!




Kérdések és válaszok




Azt mondja Miki, kérdezzünk tőle bármit, ő szívesen válaszol minden felmerülő kérdésünkre. Csakhogy nekem már kérdéseim nincsenek. Legalábbis olyanok nincsenek, amelyek a múltra vonatkoznak. Én már csak válaszokra várok, de olyanokra, amelyekre Ő sem tud érdemben semmit se mondani. Csak a múló idő adhat választ az engem, minket most legjobban foglalkoztató gondolatokra.

Ami tehát engem igazán érdekel, az a jövő! A közeli főleg, de felelősen gondolkodó emberként a távoli jövő is izgat erősen. Tényleg érdekel, mi lesz velünk ha... Jelen esetben két forgatókönyv létezik. Bár olyan pletykák is forognak a köztudatban, hogy az MLSZ tizennégy főre emeli a bajnokság létszámát, azaz nem lesz kieső, de ez is ugyanaz a scenario, mintha simán benn maradnánk, önerőből, amire jelenleg nem sok esélyt látok. Marad tehát két lehetőség. Mielőtt azonban bármelyiket is megvitatnánk, beszéljünk örömteli dolgokról.

Ifi csapataink a jövő évben az elit akadémiákkal mérhetik össze erejüket, egy bizonyosan minőségibb közegben pallérozhatják tovább tehetségüket ifjaink. Ez már döfi! Az U-17-es korosztály fordulókkal a bajnokság vége előtt bebiztosította bajnoki címét, ezzel egyetemben az előbb említett kiváltságos helyzetet. Az irány jónak látszik, de hogy hová is tart valójában a diósgyőri utánpótlás nevelés, azt még nem tudhatjuk. Ez egy fontos kérdés, amire nagyon várom már a választ, de türelmesnek kell lennem. Jó irányba csak akkor tart, ha éveken keresztül meg tud ragadni az elitben, meghatározó elemévé tud válni a közös magyar utánpótlás nevelésnek. Na erre például nem hogy Benczés Miki, de csak évek hosszú sora tudja a választ. Aki megvárja, megkapja! 

Ezt lezárva rá is térhetünk a rövidtávú jövőnk kérdéseire! Mi lesz velünk ha...? 

1. számú forgatókönyv. 

Ha kiesünk, nem tarthatjuk meg idegenlégiósainkat, mert akkor nem jutunk központi támogatásokhoz és minden bizonnyal távozik csapatunkból magyar felnőtt játékosaink többsége is. Fiatalítanunk kell ugyanezen okból. Csak akkor számíthatunk megfelelő mértékű támogatásra, ha minél fiatalabb játékosok a lehető legtöbb percet töltik a pályán. Megvannak a különböző szorzók, a különböző korú játékosokra, a különböző osztályokban más-más számokat kell figyelembe venni. Van még egy csomó egyéb kritérium az elosztáshoz. Bővebben itt olvashattok erről. Aki kíváncsi rá, van türelme végigolvasni és meg is érti, annak jövök egy sörrel.

Vannak bizonyosságok. Nyilvánvaló, hogy jelenlegi harmadosztályú csapatunk játékosaival feltöltött, lenullázott kerettel  még a bennmaradás is kétséges a másodosztályban, nemhogy feljutási esélyeink lennének! Saját utánpótlásunkból merített erőforrásokkal évek múlva juthatunk csak fel és csakis akkor, ha ott minden stimmel. Éveken keresztül az elitben játszanak a ifi csapataink és termelik ki a jobbnál jobb spílereket, akiket meg is tudunk tartani és nem csábítja el tőlünk valamelyik elit csapat, valamilyen visszautasíthatatlan ajánlattal.

Van még az a lehetőség a feljutásra, hogy hagyjuk a fenébe a sok állami támogatást és beigazolunk, akár külföldieket is és élből visszajutunk. Na nem hinném, hogy ez alternatíva! Tulajdonosunk jelenlegi hozzáállása a dolgokhoz nem erről tanúskodik, aki különben központi figurája úgy a jövőnknek, ahogy az elmúlt években is az volt. Visszatérünk még rá.

Azaz, ha kiesünk, akár hosszú másodosztályú építkezés(leépülés?) elé nézhetünk, nem egyszerű onnan a feljutás.

2. számú forgatókönyv.

Ha valami szerencse, azaz a többi csapat szerencsétlenkedése folytán bennmaradunk sem sokkal jobbak a kilátásaink. Leisztinger úr saját vagyonát nem szórja két kézzel a csapatba, pláne amióta megégette magát holmi "rudolfokkal". Érthető is valamilyen szinten. A klubházban menne az örömködés persze. Dől a lé a szövetségtől, maradnak a tuti fizetések! Nem kell semmi mást tennünk, mint lavírozni a semmi és a valami határán.Megint szétnézünk a közös kelet-európai kukában; senkinek sem kellő, ámde ígéretes magyar sztárocskák és délszláv levitézlettek között válogatva nekimehetünk egy újabb sportszakmát megcsúfoló kiábrándító szezonnak egy csodaszép stadionnal a fenekünk alatt. Az áldozati bárány élesítve, felkészül Fernando Fernandez, a piros húszas!

Van még az a lehetőség, ami szintén csak az én fejemben lehet életképes, mint az állami támogatások sutba dobása amott, hogy a Főnök mégis odateszi magát, igazi, mondjuk spanyol légiósokat igazol, melléjük tehetséges, ámde sok pénzbe kerülő magyar focistákat hoz és megyünk az Európa Liga szereplést jelentő helyekért! És a kezünk a bilibe ér. Mikor kicsit jobbak vagyunk, rögvest húgyszagú lesz a kezünk, pedig hányszor mostunk már kezet az utóbbi években, de újra és újra belelóg!

Azaz, ha bennmaradunk pont ott leszünk, ahol vagyunk. Szarban.

Nem tudhatunk mi semmit, nem látunk be a  színfalak mögé, nem tudhatjuk tulajdonosok titkos gondolatait, szövetségi vezetők rémálmait sem ismerjük, talán jobb is így. Akkor lehetne kissé tisztábban látni helyzetünket, ha ez egyes számú scenario lépne életbe. De kérdezem tőletek, az jobb lenne nekünk? Mivel? Szerintem semmivel se.

Maradnak nekünk a megválaszolatlan, feleslegesen fel sem tett kérdéseink, amikor a villamoson ülve hazafelé a szürke padlót bámulva révülünk egy újabb szégyenteljes vereség után.


Hajrá Diósgyőr!




Együtt.





Mit lehet még ilyenkor mondani? 

Szombaton stadiont avatunk. Olyat, amely méltó a DVTK évszázados történelméhez, olyat, amilyenről eddig csak álmodozhattunk!

Nincs most ideje a békétlenségnek, elégedetlenségnek, sutba minden rossz, mert együtt vagyunk, együtt leszünk és ez a legfontosabb. Mert egy család vagyunk, a nagy DVTK család. Senkit nem hagyunk magára.

Megéltünk nehéz éveket. Másodosztályba le és onnan fel liftezéseket. Felejthetetlen osztályzók képe sejlik, melyeket régi, szeretett, beton lépcsős, málló arénánkban vívtunk meg. Sosem felejtjük. Megannyi rekedt torkot, potyogó könnyeket, hol örömükben, máskor mélységes csalódottságunk miatt. Megszűnés réme is fenyegetett néha, de mi akkor is együtt voltunk. Együtt maradtunk.

Együtt leszünk szombaton is. Tizenötezer torokból zúg majd a “Nyitva van a pálya!”. Még a Bükk sokat megélt, sötét ormai is megélénkülnek, visszhangozzák a jól ismert rigmusokat. A tízemeletesek ablakai megremegnek, majd kitárulnak és együtt éneklik velünk a dalainkat a kilógó, est homályába vesző arcok. Mert ez Miskolc! 

Mi mindannyian a DVTK vagyunk, az örökké való.

Nyugdíjas urak, hölgyek, akik még látták a pályán játszani legnagyobb ikonjainkat. Látták élőben Szabó Géza verhetetlen csapatát. Oláh Ferit, Salamon Józsit és Tatár Gyurit, az örökifjú Veréb Gyurit és a már csak fentről ránk mosolygó Borostyán Misit, ahogy átveszik a dobogós helyezésért járó bronzérmeinket, kupáinkat. 

Fiatal apák, akik kézen fogva húzzák maguk után kicsit méretes mezt viselő csemetéiket. Ifjú és idősebb párok, srácok, csajok, mind piros-fehér szerelésben. Harsogó baráti társaságok a sörözők előtt. Szotyizó csendesebbek a lépcsőn felfelé tartanak. Misi, Csáki Józsi bácsi, Hege és a többiek, fentről ránk vigyázó barátaink, szeretteink, akik ugyan nem lehetnek itt testben velünk ezen a csodás napon, de lélekben mind itt vannak. Eljöttek. Nézd, amott Bence integet!  

Most már mind együtt vagyunk. Kezdődhet.


Hajrá Diósgyőr!




Mi lesz veled DVTK?




Idei szereplésünkben Bódog Tamás keze is erősen benne van. Szimpatikus volt a magyar közeghez képest szokatlan, profi hozzáállása, fociról alkotott filozófiája. Ám akármennyire is szimpi a fazon, megmérettetett és könnyűnek találtatott. De látni kell, ebben elsősorban nem ő a hibás. Egy kezdő edzőre bízni a szakmai munka minden feladatát, az maga a dilettantizmus, de az is lehet, hogy szimpla rosszakarat a klubvezetés részéről. A felelősség teljes átruházása, mosom kezeim direktíva. De most a klubvezetés, élen Sántha Gergellyel is szarban van. Ne örüljünk, nem végleg. Ismerem a fajtájukat! Az ilyen eladja magát újra és újra, hogy máshol okozzon még nagyobb károkat.

Azt hihettük az első néhány meccs után, hogy ez a keret sok mindenre alkalmas, akár dobogó közeli eredményt is képes hozni, de aztán valami megtört. Most meg már nézegetve a névsort, féltucatra sem tudnám rámondani, hogy alkalmas, hogy érdemes megtartani. Ez a folyamatos kukázás eredménye. Mert az egyszeri hajléktalan is találhat néha egy visszaváltható borosüveget, amitől nem hal szomjan, de a vége sose jó. Ez a mi végünk, a kukánk tele van, nincs benne más egyéb, mint szemét.

A kuka fedelének, ahogy a pénzcsap nyitását-zárását is a tulajdonos vezérli. De most már a világ pénze sem menthet meg minket. Most már a Jóisten kezében van a sorsunk. Micsoda forgatókönyv!

Ha kiesünk, kíváncsi vagyok, hogy mit kezd majd a tulaj a sakk, FIFA18, kupadöntős női foci és még sorolhatnánk szakosztályokkal? Alapból persze nagyon büszke vagyok, hogy egy nagy klub épül itt Miskolcon, több sportággal, meg minden. De a zászlóshajó az a férfi foci volna, amit teljesen szétszartak. Élén a tulajdonossal. Ha a tulaj focis döntéseinek sorát nézegetem, elképzelésem sincs, hogy tudott meggazdagodni? Na jó, azért van. De ennyi rossz üzleti döntést, ennyi kapkodást, rögtönzést, értelmetlen igazolásokat, vezetői kinevezéseket ész nélkül még az életben nem láttam.

Régen is mondtam, sokan vitatkoztak velem, hogy ugyan ez is vállalkozás, de mégsem ugyanaz, mint az igazi életben. Most mindenki láthatja, mire gondoltam. Ez sokkal komplexebb. Itt a termék maga a játék és annak eredményessége néhány tucat emberen múlik. Ha rosszul válogatod meg ezeket az embereket, rossz a termék, a vállalkozás megbukik. Míg gyárts bármi mást, sört, konzervet, fúrógépet, annak sikeressége nagy tömegek termékhez való viszonyulásán múlik. Minél nagyobb az a tömeg, amelyet megszólít, annál kiegyenlítettebb eredményre számíthatunk a termék eladhatóságát, sikerességét illetően. Sokkal kisebb kockázattal lehet sikeres. Hozhatunk egy csomó rossz döntést helyi szinten, mindig marad egy kritikus tömeg, amely sikeressé teheti globálisan a vállalkozást. Na itt egészen másként van.

A sportvállalkozás emocionális töltetet is igényel. Az egyéb terméket nem feltétlenül kell szeretni, szívvel lélekkel csinálni, attól meg lehet sikeres. De azért láthatjuk, hogy az igazán sikeres dolgokat megálmodják és szívvel-lélekkel, tűzön-vízen át viszik el a vevőhöz, a legjobb dolgokban a “civil” világban is ott van az érzelmi töltet. Nem sorolom, biztos mindenki tud ilyet mondani a saját tapasztalatból. Azért egy gondolatébresztőnek: bűvös kocka.

Itt az elmúlt években számtalan, szimplán üzleti alapon, érzelmektől mentes, racionálisak látszó döntés született. De ebben a világban ez nem működik. Ha valaki nem azért csinál sport vállalkozást, mert szereti, abból csak egy hasonló sülhet ki. Ideig-óráig lehet sikeres, de hosszútávon nem. Soha nem felejtem el a tulaj első interjújában mondott meghatározó mondatát, amiben azt taglalja, hogy próbálja megtalálni a szurkolók igényei és a lehetőségei, az általa elképzelt bejárható út között az egyensúlyt. Egy “civil” vállalkozásban ez a módi lehet működőképes, a sportban ez nem opció. Próbálom a 100 métert úgy lefutni, hogy lehetőleg ne legyek utolsó. Egy botlás és vége az egésznek. Csak úgy állhatok a rajtgépbe, hogy megnyerem, kiadom magamból a maximumot és meglátjuk, hogy az mire lesz elég. Még így is lehetek utolsó, de kisebb az esélye. Vizsgán sem lehet a kettesre készülni, csak az ötösre, aztán legfeljebb kettes lesz, de ha eleve a kettest célzod meg előbb-utóbb borítékolható a bukás. 

Lefordítva. Ha esetünkben nem a dobogó, a nemzetközi kupa indulás a cél, csak valami hígfos, langyos víz, akkor könnyen a kiesés sorsára juthatunk. És láss csodát, pont ennek a réme fenyeget minket, immáron harmadszor. Ha megint megússzuk és ugyanott akarjuk folytatni, ahol abbahagytuk, azt már mi szurkolók sem nézhetjük tétlenül, kívülről, távolról.

Ha a nagyapám lett volna a nagyanyám, az most már fikció, most meg most van. Szombaton stadiont avatunk, kutya kötelességünk ott lenni, torkunk szakadtáig szurkolni. Vagy elbukunk, vagy túlélünk. Ráérünk aztán gondolkodni.



Hajrá Diósgyőr!






Üdvözlet Diósgyőrből!




“Szűken meg is vagyunk, de nem ártana még némi minőséggel felturbózni a csapatot. Persze, ha nincsenek komoly szándékaink, ha megint csak a túlélés a cél és a cidri a szándék, akkor semmi probléma. Csak nyugodtan merjünk kicsik lenni, számoljunk a légiós és fiatal pénzekkel a költségvetésben.”

Írtam mindezt szezonkezdet előtt, a nyár közepén. Bárcsak ne lett volna igazam! Akkor még én is maxi bíztam Bódog Tomi szakmai tudásában, profizmusában, de ez hamar megváltozott!  Augusztus 13.-án már így dühöngtem a Puskás elleni debreceni, döntetlenre mentett meccsünk után:

“Tipikus magyar mentalitás, egy quázi némettől. Ó istenem, ne! És így lett. Nagyon dühôs voltam, mert megint igazam volt. Nem hittem volna, hogy ezt kell mondjam Tamásról. Sorvégi, gyáva magyar sztenderd.”

Akkor még ez erősnek tűnhetett, de már körvonalazódott sajna valami a jelen helyzetünkről. Aztán három meccs, három bírói csalás(tévedés), sok mínusz pontocska, közben egy matyók ellen megnyert szerencsés meccs és kezdett leépülni szép lassan a csapat. Jöttek a Nono nem védekezik, Makrai nem fut, Forgács gyenge (Kitl meg mintha nem is létezne) beszédek. Számtalan rossz döntés Tamástól és a vezetéstől. A személyi változások nem voltak másra jók, mint a még meglévő csapategység végleges lerombolására. Egy jó sorozat után újra bizakodhattunk, de dühvel elegyített bizakodással írtam a Közeleg a tél című bejegyzésemben:

“Öt olyan tél eleji meccsünk van vissza, amelyek bőven nyerhetőek! Persze ilyenkor szoktak jönni a gondok, lásd dupla bé, azaz balmazújvárosi blama. De ne legyen igazan és viselkedjünk végre úgy, mint egy igazi, stabil középcsapat, amelyik a nagyokat üldözi és nem úgy, mint egy visszafelé tekintgető, térdremegős, bizonytalan, csak szavak szintjén erős kiscsapat.”

Utálom, hogy már megint igazam lett! És bár a Loki elleni záró fordulóban köszörültünk valamennyit tekintélyünk csorbáján, lehet jobban járunk, ha már akkor kiderül, hogy kurva gyengék vagyunk. Újabb “tél témájú” bejegyzésemben már elkeseredettség váltotta a dühöm, a tűz lassan kihunyt bennem:

“Ez a keret még a “megboldogult” Szabó Tamás hagyatéka! A téli szünetben meg kellene erősíteni, de erre semmi esélyt nem látok, tekintve az előző posztomban is hivatkozott Sántha interjút. Így meg csak annyit mondhatok, egyre keményebb tél elé nézünk és a tavasz sem hozza majd el a várt kivirágzást. Ne legyen igazam, de így nem lesz teltház, még a pályaavatón sem. Nem csak várat, de teltházas stadiont sem lehet szarból építeni.”

Aztán még írtam néhány ál-optimuzmusssl teli posztot, biztatva mintegy magamat is. Utoljára nekivágtunk a 35-ösnek, barátaim unszolása kellett hozzá, de amikor két ajándék tizi ellenére sem hoztuk a meccset, betelt a pohár. Nem mentem, nem írtam. Ugyanazt látni, leírni minek? 

Ez az én idei sztorim. A ki tudja hanyadik keser-édes miskolci anzix, innen a Bükk lábától. Nem Bódog Tomival kezdődött, de vele fejeződik be. Klubunkat már a Szivics-ügy óta marja a métely. A vezetés, az ügyvezető és a körülötte levő talpnyaló pénznyelők, élősködők mind, megannyi métely a DVTK öregedő, egyre gyengülő testén.

Avassunk stadiont, ünnepeljük meg magunkat!



Hajrá Diósgyőr!