Félévértékelő - 1.rész


Befejeződött ez a szezon is, csak úgy, mint eddig 101 a Diósgyőr történelmében. Mára ismert, a hetedik helyet csíptük meg.  Talán bevallhatom, titkon reméltem, hogy az első hatban végzünk. Az őszi szereplés után én is egy lépéssel a zöld gyep felett lebegtem, mikor a szentélybe léptem. Ez volt a kisebbik baj, sajnos úgy gondolom a menedzsmentet is elkapta az a hamis illúzió, hogy több év, évtized lemaradását sikerült eltüntetniük az elmúlt bő egy év alatt. Meg kellett tapasztalni, hogy a klub és csapatépítésnek vannak olyan lépései, melyeket nem lehet átugorni. Ezt más klubtulajdonosok is megtapasztalták már hazai és nemzetközi színtéren egyaránt, mi talán eddig nem fizettünk érte nagy árat. Ebben az írásban nem ezt kívánom elemezni, erről sokat beszéltünk, írtunk a hivatalos fórumon már. A hetedik hely szép eredmény, közönségünk sikernek értékeli. Köszönet érte minden résztvevőnek, játékosnak. Ezen poszt arra próbál választ találni, hogy mi okozhatta a tavaszi gyengébb szereplést? Nem osztok meg összeesküvés elméleteket, nem akarok eddig fel nem derített szálakat gombolyítani. Mindössze pár gondolatot írok az elmúlt fél szezonról, szigorúan a pályán látottak alapján.


Az ősz befejezése nyögvenyelősre sikerült, a hivatalos okok szerint elfáradt a csapat a hosszú szezon során, és elfogytak a játékosok is a végére, „rövid volt a kispad”, szólt az indoklás. Szakmai igazgatónk azzal küldött minket a karácsonyi bejglis tálak mellé, hogy „Ha a Győr elleni kupameccset tavasszal vívjuk, máshogy alakul a továbbjutó kiléte. Kész igazolási terveink vannak a csapat megerősítésére, megvannak a megfelelő kiszemeltek a versenyhelyzet fenntartására”. A szilveszteri józanodás után kíváncsian vártuk az új érkezők bejelentését, azonban szembesülni kellett a realitásokkal. Magyarország, azon belül Miskolc jelenleg nem vonzó célpont a piacképes játékosoknak. Így maradt nekünk Sekour, Vági és Frizoni. Majd kaptunk egy sejtelmes nyilatkozatot, egy bizonyos Mr.X-ről, aki végül egy volt Real Madrid játékossá szelídült, bizonyos Fernando személyében (aki a nemzetközi átigazolási időszak lezárulta után írt alá, amikor máshol nem talált csapatot magának). Üzletileg ugyanakkor kétség nélkül bevált a húzás. Mindenki bízott a remek tavaszban, és az ezzel járó jegyvásárlási mizériát elkerülvén, biztosítani igyekezett helyét a mérkőzésekre. Így több mint 3000 bérlet került értékesítésre, javarészt a drágább helyekre. Bosch jegyvásárlással együtt a napos oldalra a székek nagy része gazdára talált. A menedzsment gazdasági oldalról tehát sikerként könyvelhette el a téli időszakot: ingyen igazolható játékosokat szereztünk, lett DVTK sör, a bevételek szépen nőttek.

De most nézzük azt, amiért ez a cikk tulajdonképpen íródott. Szakmailag is ilyen sikeres volt-e a téli felkészülés? Mit értek az új játékosok a csapatjáték szempontjából? Benczés Miklós a korábbi nyilatkozatoknak megfelelően egy új, védekezőbb taktikát gyakoroltatott a csapattal. Ha be akarjuk sorolni valami játékrendszerbe, akkor 4-2-3-1 talán, ami a legpontosabban leírja. Ennek oka egyértelmű volt, idegenben kevésbé voltunk eredményesek ősszel, mint idehaza. A beleki edzőtáborra a keret is kialakult, az új szerzemények bekapcsolódtak a felkészülésbe. Az eredmények az időszaknak megfelelőek voltak, az erősebb ellenfelektől vereség, a gyengébbeket megvertük. A szakvezetés - utólag úgy tűnik - Dudás Hunor nyomására az EL indulást jelentő helyet tűzte ki célul a bajnokságban. Ekkor azt hittük, ezzel a kerettel vágunk neki a tavasznak. Jött azonban egy váratlan esemény. A csapatkapitányt az öltözőből vitték el a rendőrök. Nem tudjuk mennyit játszott volna, milyen szerepet szánt neki Benczés, a felkészülés alatt jobbára a „B” csapatban szerepelt, de ez nem mérvadó. Későbbi nyilatkozata alapján nála kulcsszerepe volt a játékosnak, az őszi 4-1-3-2-es alap felállásban. Meglepetésre a Videoton elleni bajnokit leszámítva az őszi hadrendben álltunk fel, ezeken nyoma sem volt a felkészülés alatt gyakorolt két szűrős játéknak. A legfőbb változás az volt az őszhöz képest, hogy Lippai helyét Fernando vette át mélységi irányítóként.

                                 Az őszi alapcsapat                               A Kecskemét elleni kezdő

Még egy új fiú kapott szerepet, Frizoni, a védelem bal oldalán. Ennek a meccsnek, no és Vadásznak meg Radosnak 10 mp után vége lett számunkra. Visszagondolva elmondhatjuk, hogy nagyjából már ezen a meccsen előjöttek azok a problémák, amelyek a tavaszi szereplésünket végigkísérték a Benczés által irányított meccseken. Már ekkor feltűnt, hogy Fernando lassú és keveset fut, még magyar szinten is. Védőmunkában kevésbé hasznos, mint Lippai, aki mind bal, mind jobb oldali védekezésben be tudott segíteni, Abdou mellett a lecsorgó labdákat összeszedte, és megjátszotta a támadók felé. Ehhez jó kondíció kell, ősz vége felé már kevésbé volt hatékony ő is. Fernando szerepeltetésével a két szélső középpályásunknak kellett többet visszazárni, ezzel mélyebbről indultak labdaszerzés esetén. Luque egész tavaszi teljesítményét meghatározta ez a váltás. Amíg Fernando a csapatban volt, nem tudta hozni őszi teljesítményét. Fernandot nehezen lehetett megjátszani, mivel nem igazán mutatta magát, ha labdát kapott nehezen talált társat magának, mert szélső középpályásaink később értek fel a támadásokhoz. Így a két csatárra várt volna a feladat, hogy megtartsák a labdát, amíg a második hullám felér. Sajnos azonban egyik sem volt alkalmas erre a feladatra. Tisza nem találta meg a helyét a visszavont ék szerepében. Kiderült, hogy nem elég kreatív a játék menetének irányításához, pedig sok esetben amolyan második szervezőként kellett volna belépnie a játékba, esetenként a felfutó szélsőket és a csatárt helyzetbe hozni, kiszolgálni. Mivel ez nem az ő világa, elbizonytalanodott, sokszor eltűnt a védők között, megjátszhatatlan volt. Mellette Seydi egy vérbeli befejező csatár, aki ha labdát kap, minden erejével a kapura tör, a gólhelyzetet keresi első szándékból, kicsit inkább ösztönösen játszik, mint tudatosan. Tiszával ellentétben nagy küzdő, ha nem megy a játék, akkor sem adja fel, így rendszeresen visszalépett akár a félpályára is labdákért. De játékstílusából következően rendre rossz megoldásokat választott, egyénileg próbált a kapura törni, nem várta be a társakat. Hiába gyors és fizikailag erős, egyedül nem képes az ellenfél teljes védelmét átjátszani, rendszeresen labdavesztés lett a következmény. Ebben a formában nem hatékony a játéka. Úgy érzem Fernandonak van annyi játék intelligenciája, hogy felmérte ezt, és a többiekkel ellentétben csak akkor indította Seydit, mikor tényleg helyzetben volt, néhány remek passzára emlékezünk is. Talán ez is mutatja, hogy Fernandoban több is van, mint láttunk tőle, de ehhez megfelelő taktika és társak kellenek. Ezek a feltételek nem teljesültek esetében. Ami számomra a legrejtélyesebb, hogy a téli felkészülés alatt miért nem játszott együtt Seydi és Tisza, ha a tétmeccseken rendszeresen őket küldte pályára Benczés. Az egyetlen jól sikerült meccs a Pápa elleni volt ebből az időszakból. A Pápának égetően szüksége volt a pontokra, nem álltak be védekezni, Luque és Gallardo remekül segítette a védekezést, és a kitámadó ellenfél ellen Seydinek sikerült egyedül végigvinni egy kontrát. Seydi lecserélése után Tisza egy számára kedvezőbb pozícióba került. Arze kiszolgálta őt, a társak is jobban megjátszották, mert nem dominálta a játékunk Seydi labdakérése, csak a befejezésekre kellett koncentrálnia. Nem véletlen, hogy ez a félidő volt a legjobb meccse az edzőváltásig.
Az egész felkészülés elment - tulajdonképp egy mérkőzés kivételével - az új egy csatáros játékrendszer begyakorlásával, amit aztán egyszer játszottunk. Ezért menet közben kellett korrigálni a hiányosságokat. A védekezés feltolásával próbáltuk szűkíteni a játékteret, így labdaszerzés esetén elvileg közelebb voltunk az ellenfél kapujához, hamarabb bekapcsolódhattak középpályásaink a támadásokba. Ez azonban kétélű fegyver. Egyrészt az ellenfelet még jobban betömörítettük, megfelelő játékszervező nélkül még nehezebb volt helyzetet kialakítani, a kontrák lehetőségével nem élhettünk, amivel a két gyors csatárunk erényét kihasználhattuk volna. Másrészt a védelmünk mögött nagy üres tér keletkezett, az oda bejátszott labdákkal szabadon indulhattak az ellenfél csatárai. Viszonylag lassú védőink már csak a hálóban találkozhattak a labdával. Ezek a Siófok elleni meccsen teljesen nyilvánvalóvá váltak. Véleményem szerint itt Benczés elkövetett egy olyan hibát, amit eredménykényszerben lévő csapatnál nem lehet (emlékszünk EL-szereplés a cél). Szokásával ellentétben egyik alapemberét kihagyta a csapatból és az akkor éppen bevethető Abdou helyett Sekourt játszatta védekező középpályásként, aki támadásban talán jobb, de a védőmunkája nem éri el Abdou szintjét. A kísérletezés talán érthető, hiszen a két játék szervezésére hivatott játékos (Fernando és Tisza) fentebb vázolt okok miatt nem tudta betölteni a szerepét. Azonban erre a meccsre kidőlt a csapat egyik kulcsjátékosa Gallardo is a sorból, helyén Arze játszott, aki kevesebbet fut és védekezik, szélen amúgy sem érzi jól magát. Ezekkel a váltásokkal a középpályás védőmunka meggyengült, és ehhez hozzávehetjük, hogy a védelmünk egész tavasszal nem állt össze, nem tudott tartást adni a csapatnak. Egy Sekour által elkövetett hibából megkaptuk a csapat és Benczés sorsát megpecsételő gólt. Egy olyan felforgatott középpályával álltunk fel, ami nem játszott együtt még, így támadásban sem tudtunk mit kezdeni a zártan védekező Siófok ellen. Ez a meccs világosan megmutatta, hogy váltásra van szükség a csapat játékát illetően. Dudás úgy döntött nem ad lehetőséget Benczésnek a hibák kijavítására, és Szentes Lázárt, a szakmai igazgatót ültette le a kispadra.

A Benczés-korszak ezen fejezetének értékelésekor meg kell állapítanunk, hogy az új igazolások meccshiánnyal érkeztek, ennyi idő alatt szakmailag nehéz volt őket formába hozni, különösen úgy, hogy rögtön kulcsszerep hárult rájuk. Különösen igaz ez Fernando esetében, nem sikerült megfelelő taktikát kidolgozni számára. Sekour is beilleszkedési nehézségekkel küszködött. Takács a felkészülés végén megsérült, és csak a bajnokság utolsó harmadára épült fel. Ritkán állt a rendelkezésre két szűrő középpályás sérülés és eltiltás miatt. Így talán érthetőbb, miért is a tavaly bevált taktikát próbáltuk újraéleszteni. Gallardo sérülése után végképp összeesett ez a játékrendszer, nem volt igazán futó ember a középpályán, illetve hiányzott a támadásokból a cselező készsége, amivel megbonthatja az ellenfél védelmét a széleken. Tisza hiába lépett vissza, nem érezte, mit kellene játszania, Luquenak kevesebb ereje maradt a távoli lövésekre, ezek következtében sem szélességében, sem mélységében nem tudtuk a felállt védelmeket megbontani. Védőink nem heverték ki az őszi Fradi elleni sokkot, Vadász teljesen megzavarodott, Gohér is elbizonytalanodott a vetélytárs érkezése után. Belső védőink nem tudták kisegíteni őket, elég volt a saját feladatukat ellátni. Így nem volt meg az a stabil alap, ami átlendíthetett volna minket a nehézségeken a támadójáték döcögése esetén.
Miben változott a játékunk Szentes előtérbe kerülése után, sikerült-e a védekezést stabilizálni, kik azok a játékosok, akik szerepet kaptak ebben és kik azok, akiknek sikerült a helyét megtalálni a csapaton belül, és kik azok, akik háttérbe szorultak? A következő részben ezekkel a kérdésekkel foglalkozom. Elöljáróban annyi elmondható, hogy a „lőjünk egy góllal többet, mint az ellenfél” felfogás, a „kapjunk eggyel kevesebbet, mint amennyit lövünk”-re változott...