Búcsú a vasbetontól.

A kilencvenes évek közepén, immár családosan, elkéredzkedve páromtól és szoptatós lányomat fájó szívvel magam mögött hagyva üldögéltem valahol a tízes szektorban, nosztalgiázva szotyolát köpködtem. Előttem néhány sorral egy borízű hang folyamatosan szidta Jaczinát, el-el nyomva az ultra felől érkező monoton éneklés zaját. Még a Tornyi-éra előtt voltunk. Néhányezren - ha voltunk ezren egyáltalán -, reménykedve koptattuk a már úgyis kopott vasgyári betont. Két elsőosztályú menetelés között, talán az NB2 keleti csoportjában, csodára várva. Mint általában. A tag nem csüggedt, vagy ha úgy érezte, elővette és meghúzta kabátja alá rejtett boros flaskáját. Istenem, hol voltak még akkor a beléptető kapuk? Fentről időnként rászólt valaki, hogy ugyan fogja már be, senki nem kíváncsi rá! A fickó hátra sem nézett, csak felemelve kezét konstatálta a kérést, de ennek ellenére folytatta a sporttárs vegzálását. Mondom, sokan nem voltunk és mikor erre keveredtek az események a pályán, a spori hallhatta is a folyamatosan őt szidó szurkolót. Senki sem törődött vele, így ő sem, felnézett, majd tette tovább a dolgát. Csak minket idegesített a folyamatos üvöltözése. Aztán lassan megszoktuk.



Hát eljött ennek is az ideje, megújul szeretett, ütött-kopott, toldozott-foldozott szentélyünk végre! Fedett lelátó, új  tribün épül tavasszal a másik oldalon a régi elé, felénk tolva ezzel a szintén megújuló, alácsövezett centerpályát. Ha ezt a régiek megérhették volna! Minek már ide a Hatvanig érő esernyő, hogy ott koppintsa fejbe az egyszerű csalóvá minősített Hartmannt a vasútállomás restijében? Mikor fedett a lelátó, 3G az internet az okostelefonon? Egyébként be sem engednék a biztonságiak, ennek a másik világnak a lelátóira. Meg ugyan hol van már az a kéz, hol van már a korzó, ahonnan be lehetett törni a renitens sporik fejét, ha nem úgy dalolt a síp, ahogy a feltüzelt nagyérdemű elvárta volna?

Valamikor a tavasz kezdetén indulnak a munkálatok. Elnézve a kupameccs visszavágóján helyet foglaló sporttársak számát a tribünön, nem borítja fel sok ember megszokott rendjét az építkezés. Mint mikor nekünk kellett átköltözni a nyugdíjas mellé az új napos építésének okán. Alig láttunk valamit a mérkőzésekből, pláne a vasgyár felőli gólokat. Kár ezért az idei elpocsékolt szezonért, de nem ez az első és nem is az utolsó, amit siratunk. Gondolom. Csak kezdődjék már végre az építkezés! Európai, ultramodern, minden igényt kielégítő. Vannak nekünk igényeink egyáltalán? Mi csak azt szeretnénk, hogy jó csapatunk legyen. A stadion olyan lesz, amilyen, mi szeretni fogjuk, megszokjuk, elfelejtjük a régit. Ilyen az emberi elme. Ma már Lacikára is kevesen emlékszünk, kit fiatalon a rák vitt el néhány éve. Még a "Vasfogú" Bálint is megsiratta.

A lényeg, hogy ha itt lesz az új szentély, azt már nem veheti el tőlünk senki. Mint az emlékeinket. Vajon lesz-e olyan csapatunk, mint a hetvenes évek végén, amikor apám először vitt ki Diósgyőr meccsre. Álmélkodva, szememet meresztve pislogtam ki kancsalságom okán leragasztott szemüvegem lencséje alól. Ennyi embert még életemben nem láttam! Érdekes, ma már úgy emlékszem vissza rá, mintha villanyfényes este lett volna. Pedig fenét! Nem álltak akkor még a kandeláberek. Minden vörösben úszott, és olyan hangos volt, hogy csendhez szokott falusi gyerek megrémült a hangorkán-szurkolás hallatán. Voltunk vagy huszon, harminc,  vagy ki tudja hány ezren. Városi legendák számháborújában a feledés homálya nyerne, így mindegy milyen számokról szól a fáma. A lényeget az emlékek tárolják, ahol nem férnek meg a számok. Egy biztos, apám - ki Vasas szurkoló volt egyébként - testével védve, két karját a kerítésnek támasztva hadakozott a folyamatosan áramló tömeg nyomásával. Leginkább a labdaszedő gyerekek játszadozását figyeltem, akik hol a labdát, hol egymást kergették a kapu mögött. Nagyon vágytam köztük lenni. Az eredményre nem is emlékszem, apámat meg már nem tudom megkérdezni, ő biztos megmondaná. Így lettem én DVTK szurkoló!

Aztán később a vidéki gimnázium aulájában szervezkedtünk, hogy meglátogassuk a kőbirodalmat, a zöld gyeppel közepén, ahol a még megmaradó istenek fellépnek a népi színjáték során, akkor már a másodosztályban. Csatlakoztak hozzánk később miskolci iskolákba járó barátaink is. Együtt vettük az irányt a szentély felé a nyikorgó villamospályán, méltatlanul lassan döcögve célállomásunk felé. Új istenek is születtek akkoriban. Itt bontogatta szárnyait a nem éppen ladbazsonglőr Csöpi, ki a közelmúlt történései kapcsán kénytelen volt becstelenül, a hátsó ajtón távozni a klubházból, talán szégyenkezve. De mi akkor és ott, őt imádtuk. Aki mindig ott volt, ahol éppen pattant a labda. Általában róla be, a kapuba. El is vitte a Fradi, mikor végleg eldőlt, hogy azon az éven sem kerülünk fel az elsőosztályba. Mellesleg ő meg gólkirály lett. Az eredmény itt sem lényeges, vagy nyertünk, vagy nem, már az ellenfélre sem emlékszem. A lényeg, hogy a magunk mögött hagyott zsolcai állomás után vettük észre, rossz vonatra szálltunk. Vasbeton talpfák, vasbeton lelátók. Egy az anyag. Az egyik mégis boldogság, eufória vagy szomorúság. A másik düh. Dühösek voltunk magunkra, de főleg Tibire, ki akkoriban Miskolcon tanult és a hejőcsabai cementgyár csapatában bontogatta szárnyait. Aztán ott is fejezte be, pedig a magyar Maradona válhatott volna belőle. Vagy akár Kiss Pistiből, akit az előmeccsen csodálhattunk, technikás játéka miatt, kiről azt hallottam később, a poharat választotta társául. Vagy Baghy Zolit, aki Tibinek volt osztálytársa talán és úgy látott a pályán mint senki. De ez már lehet egy másik meccs volt, egy másik alkalom és az is lehet, hogy elsőosztályban történt. De ugyanaz a vasbeton lelátó, ami a zsolcai betonelemgyárban született, mint a talpbetonok a sínek között?! Szó, szót követett. Ongán leszállva gyalog indultunk vissza Zsolcára a talpbetonokon lépkedve szaporán, remélve, az éjfélit még elérhetjük, így talán anyám is elenged legközelebb. Ki féltett nagyon, egyszem fiát. Nehéz teher volt a vágyakozás.

A következő idényt talán már a megújult szentélyben kezdhetjük, reméljük az elsőosztályban. Mert szégyen is volna, gyalázat, ha ilyen költségvetéssel, ilyen játékosállománnyal a kiesés rémétől kellene félnünk. De holnap még állnak a régi, sokat látott vasbeton lelátók. Az ultra még azokon ugrálva kiálthatja a Bükk sötét erdői felé, hogy "Aki nem ugrál kispesti, hej, hej!", bevonva a régi Csáki helyén emelt Napos oldalon szurkoló fanatikusokat is. Hogy meg ne történhessen még egyszer, hogy néhányszáz kispesti hangjától visszhangozzanak a régi, öreg lelátók, szégyenükben majdnem elsüllyedve. Búcsúzzunk szépen, méltón a szentélytől,  az ősztől. Mi szurkolók és a csapat is és mutassuk meg, hogy mi vagyunk a legnagyobbak!


Hajrá Diósgyőr!