Hiszem...



Igaz még egy meccs vissza van az évből, amire nem vagyok kíváncsi, így van ez már egy ideje, de ideje összeszedni a gondolatainkat is! Alig várom már az új stadion megnyitó mérkőzését, remélem, nem csúszik az átadás, de nem vagyok kíváncsi a csapatra. Ez kettősség. Ambivalencia.

Nagyon örülök, hogy már női röplabda szakosztályunk is van - de komolyan - és hogy szépen épül a mi nagy klubunk, úgymint a stadionunk. Ez is szuper! Az utánpótlás végre úgy szerepel, ahogy már vártuk; jó eséllyel, jövőre már az elitcsoportban erősödhetnek ifjaink. Ez örömteli. Ezzel szemben ott a nagycsapat kiábrándító botladozása. A sírás kerülget. Második kettős érzelem kitörés.

Csodák pedig nincsenek - tarja a népi bölcsesség. Bódog-csoda. Akkor most olyan sincs? Szerettük volna azt hinni, hogy van, szerettük volna azt gondolni, hogy edzőnk közepes játékosokból élcsapatot farag. Hittünk benne, talán még hiszünk is. Mostanság viszont olybá tűnik, ő is csak egy magyar srác, vándorlegény, kicsit korlátozott taktikai repertoárral a hátizsákjában. Úgy tűnik, nehezen kezeli a konfliktusokat, inkább azok irányítják az ő cselekedeteit, semmint ő maga a történéseket. Sodródik.  Sérülékeny.

Valaki mondta a neten, annyi pont körül tartunk most, mint tavaly, a kilátásaink egy szemet sem jobbak, mint voltak Horváth Feri idején. Talán igaz, talán nem. A játék minősége azért egészen más! Az akkori kilátástalan játékunk mostani indexe kiábrándultra módosult. Javult? Jó néhány meccsen sajnálatosan. Nem tudom, de egy biztos, bizonytalan, mondhatni ambivalens vagyok a magas lelátóról nézve a történteket.

Szabó után Sántha a sorban, vezet vagy irányít? A különbség árnyalatnyi, messziről fel sem tűnik, megy minden a maga útján. Permanens sötét alagút, egy irányba vezet, kicsit lejt is talán. Valahogy nem látom azt a bizonyos fényt sem, innen fentről. Pedig sóvárgok érte, mint hat hónapos tél után észak emberei a napfény első sugarára. Látszólag megyünk az úton, ami tart valahova, de a célok hiányoznak. A stabil gazdálkodás nem cél, az csak egy állapot. Egy biztos, Diósgyőrben sportszakmai célok nélkül elsőosztályú focicsapatot üzemeltetni a szurkolók szembeköpése. Bűn. Mert ez Miskolc! 

Tamás szerint is az a sorsunk, hogy a kiesés ellen küldjünk. Az nem cél, az szintén csak egy kellemetlen állapot. Hiszek neki, meg nem is! A két elit csapat lehetőségeivel persze nem versenyezhetünk, de meggyőződésem, hogy semelyik másik csapat sincs jobb helyzetben, bármelyikkel felvesszük a versenyt, csak meg kell tanulnunk versenyezni! Tamásnak is. Meg kell tanulnia elfogadni Kitl Mikit a hiányosságaival együtt, mert jó szellemű srác, hasznunkra lehet, mindegy, mit mutatnak a számok. Azok csak számok. Meg kell tanulnia, hogyan kezelje Makrai villongásait, mert van benne potenciál, veszélyes támadó, kis szépséghibával. Nincs tele a keret gólkirály jelöltekkel! Meg kell ismernie Nono lelkét, mert ő a csapat lelke és ha nincs a pályán, akkor nincs is lelkünk! El kell fogadnia, hogy az is védekezés, ha nála van a labda és támadunk, mert az is védekezés! Mondják, a legjobb.

Meg kell tanulnod csak előrefele nézni és sosem hátra, mert az nem sport, az még csak nem is hit, csak hitetlenkedés Tamás. Ha nem hiszel magadban, ha nem hiszel a játékosaidban, akkor ők sem hisznek majd benned. Azt úgy hívják, vég. A döntés a te kezedben van. Nemcsak hátra, világi életünkben felfelé nézegetni sem érdemes, csak magunkra számíthatunk, magadra, a játékosaidra és ránk, szurkolókra. Meg a hitedre Tamás. Ha elvesztetted, akkor elvesztünk.

Hajrá Diósgyőr!