Üdvözlet Diósgyőrből!




“Szűken meg is vagyunk, de nem ártana még némi minőséggel felturbózni a csapatot. Persze, ha nincsenek komoly szándékaink, ha megint csak a túlélés a cél és a cidri a szándék, akkor semmi probléma. Csak nyugodtan merjünk kicsik lenni, számoljunk a légiós és fiatal pénzekkel a költségvetésben.”

Írtam mindezt szezonkezdet előtt, a nyár közepén. Bárcsak ne lett volna igazam! Akkor még én is maxi bíztam Bódog Tomi szakmai tudásában, profizmusában, de ez hamar megváltozott!  Augusztus 13.-án már így dühöngtem a Puskás elleni debreceni, döntetlenre mentett meccsünk után:

“Tipikus magyar mentalitás, egy quázi némettől. Ó istenem, ne! És így lett. Nagyon dühôs voltam, mert megint igazam volt. Nem hittem volna, hogy ezt kell mondjam Tamásról. Sorvégi, gyáva magyar sztenderd.”

Akkor még ez erősnek tűnhetett, de már körvonalazódott sajna valami a jelen helyzetünkről. Aztán három meccs, három bírói csalás(tévedés), sok mínusz pontocska, közben egy matyók ellen megnyert szerencsés meccs és kezdett leépülni szép lassan a csapat. Jöttek a Nono nem védekezik, Makrai nem fut, Forgács gyenge (Kitl meg mintha nem is létezne) beszédek. Számtalan rossz döntés Tamástól és a vezetéstől. A személyi változások nem voltak másra jók, mint a még meglévő csapategység végleges lerombolására. Egy jó sorozat után újra bizakodhattunk, de dühvel elegyített bizakodással írtam a Közeleg a tél című bejegyzésemben:

“Öt olyan tél eleji meccsünk van vissza, amelyek bőven nyerhetőek! Persze ilyenkor szoktak jönni a gondok, lásd dupla bé, azaz balmazújvárosi blama. De ne legyen igazan és viselkedjünk végre úgy, mint egy igazi, stabil középcsapat, amelyik a nagyokat üldözi és nem úgy, mint egy visszafelé tekintgető, térdremegős, bizonytalan, csak szavak szintjén erős kiscsapat.”

Utálom, hogy már megint igazam lett! És bár a Loki elleni záró fordulóban köszörültünk valamennyit tekintélyünk csorbáján, lehet jobban járunk, ha már akkor kiderül, hogy kurva gyengék vagyunk. Újabb “tél témájú” bejegyzésemben már elkeseredettség váltotta a dühöm, a tűz lassan kihunyt bennem:

“Ez a keret még a “megboldogult” Szabó Tamás hagyatéka! A téli szünetben meg kellene erősíteni, de erre semmi esélyt nem látok, tekintve az előző posztomban is hivatkozott Sántha interjút. Így meg csak annyit mondhatok, egyre keményebb tél elé nézünk és a tavasz sem hozza majd el a várt kivirágzást. Ne legyen igazam, de így nem lesz teltház, még a pályaavatón sem. Nem csak várat, de teltházas stadiont sem lehet szarból építeni.”

Aztán még írtam néhány ál-optimuzmusssl teli posztot, biztatva mintegy magamat is. Utoljára nekivágtunk a 35-ösnek, barátaim unszolása kellett hozzá, de amikor két ajándék tizi ellenére sem hoztuk a meccset, betelt a pohár. Nem mentem, nem írtam. Ugyanazt látni, leírni minek? 

Ez az én idei sztorim. A ki tudja hanyadik keser-édes miskolci anzix, innen a Bükk lábától. Nem Bódog Tomival kezdődött, de vele fejeződik be. Klubunkat már a Szivics-ügy óta marja a métely. A vezetés, az ügyvezető és a körülötte levő talpnyaló pénznyelők, élősködők mind, megannyi métely a DVTK öregedő, egyre gyengülő testén.

Avassunk stadiont, ünnepeljük meg magunkat!



Hajrá Diósgyőr!